Néha tényleg illdomos megsimogatni egy-egy vérjobbos vagy retrobalos fejecskét, majd negédesen a fülébe sugdosni: a tőke jóbarát, a tőke szeret téged, a tőke Isten ujja! Nem mintha komolyan vennénk az efféle perverz gondolatokat, csakhogy ezek az emberek, amellett, hogy a Tesco-generáció büszke tagjaiként hajlandóak akciós hurkáért sorban állni, az üzletemberek világát szakállas, kampós orrú Sátán-imádók szektájának képzelik, akik egy nagy világtérkép fölé hajolva színes bábukat tologatnak a leigázandó, kifosztandó országokat jelző területekre. A tőke tényleg kizsákmányol, Marx nem volt teljesen inkompetens, hiszen a munkánk eredményéből egyesek Balira mennek telelni, mi meg ugyanabból szophatunk egy becsődölt utazási irodával Montenegróban.
A titok nyitja az, hogy a tőke hatékonyabban használja fel a munkánk eredményét, mint Sztálin elvtárs kolhozai. Ugyanis nem egy utópia elérésére törekszik, hanem önmaga megsokszorozására, megerősítésére. Ha kell, átgázol mindenen és minden zsetont rádob a pirosra, de eközben mégis figyel arra, hogy ne kúrjon ki saját magával. A politikai elitek azonban inkább az állandóságban, a mozdulatlanságban érdekeltek, mert nem igazán szeretnek kockáztatni. Hiszen történelmi törvény, hogy az elitek általában akkor buknak meg, ha hirtelen vagy jobban vagy rosszabbul kezdenek élni az emberek. A jobbágyok 1300-1400 évig szívtak Európában, mégsem kenték szájon a királyokat, aztán jöttek a gazdagodó polgárok és ajtót mutattak a kövér zsarnokoknak. Meg lehet szokni a jót is, a szart is, a népek tehetetlenségi együtthatója végtelenül nagy, nehéz őket kimozdítani. Ha az elitek netán mégis valami komolyabb projektbe fognak, mondjuk a szocializmus építése, nagy ígéretekkel, aranytojást tojó tyúkkal és acélországgal, és a dolog neadjisten rosszul sül el, akkor a nép morci lesz és rendszert vált. Ha az elitnek egy csöppnyi esze marad, akkor ezt maga teszi meg, mielőtt guillotine alá nyomják a prolik. Így volt ez kis hazánkban is. Nem is lőttek agyon senkit, míg a Kárpátok Géniusza odaát céltáblaként végezte.
De mint írtam, a tőke is hajlamos fasiszta módjára a népek nyakára telepedni, gyerekeket dolgoztatni, szaros Tibi-csokit eladni meg ilyesmi. Másik nagy turpissága az, hogy profitéhsége miatt felesleges szükségleteket teremt, így innovációs erejét (felhalmozott tudás, technológia és pénztőke) szinte kizárólag fogyasztási cikkek gyártásába, fejlesztésébe öli. Harmincféle módon nézhetünk meg egy filmet, nyolcázféleképpen beszélhetjük meg személyes érintkezés nélkül ismerősünkkel a Várhidi-banda újabb égését, háromszáztizenkilencféle szószot önthetünk hétszázhetvenféle tésztára, ennek ellenére mai napig nem sikerült megoldani, hogy az autók az elégetett benzin nyolcvan százalékát ne feleslegesen pöfékeljék el, hogy harminc centi hótól ne bénuljanak meg komplett országok, és hogy a szabolcsi gyerekek ne háztartási kekszen éljenek. A politikai elit feladata tehát a tőke számára vonzóvá tenni olyan gazdasági-társadalmi területeket, amelyekre konkrétan magasról szarna. Erről szól a varázsszó: PPP. Ha az államnak nincs pénze valamire, kollégiumra, kórházra, útra, reptérre, akkor azt mondja a tőkének: Hozd a pénzed, építs, vakolj, fúrj, faragj, aztán az egészet tartsd rendben, pucold a klotyót, mindezért pedig tíz-húsz évig bérleti díjat fogok fizetni, aztán az egész kóceráj az enyém lesz. Egyébként szerintem egész jól hangzik.
Posztszocialista kutyaólunkban azonban ezt a koncepciót is sikerült félreértelmezni, ha tetszik elkúrni. A PPP egyik fontos ismérve ugyanis, hogy akkor kell alkalmazni, ha valóban szükség van rá, ha nincs más ésszerű megoldás. Kell például kormányzati negyed, nem kell a süket duma. Ha egy helyen vannak a minisztériumok, az államtitkárságok, nem kell annyi szolgálati autó, hogy a bürökraták és politikusok egyik épületből a másikba furikázhassanak Pesten. Nem kell fenntartani annyi saját tulajdonú minisztériumot sem, inkább eladni jópénzért, a felépített egyetlen komplexumot majd a bérleti díjért fenntartják a befektetők. Bérelni olcsóbb, hatékonyabb. De miért pont MOST? Mert spórolni kell, az tény és való, de ha egy masszív költségvetési hiányban nem a minisztériumok fenntartása jelenti a fő tételt, akkor bizony ráér a kormányzati negyed, akármennyire is megérné ez a ppp-biznisz. Ha egy felsőoktatásban az a gond, hogy egyre nagyobb a túlképzés, hogy a jogászok már répaföldön kénytelenek kapálni, hogy frusztrált bölcsészek autókat gyújtogatnak az utcákon, akkor nem kell egy valag új kollégiumot PPP-vel építeni, ahelyett, hogy az ótvaros régieket felújítanánk.
A PPP-ügy ugyan az egész tőke kontra társadalom problémakör egyetlen szelete, de mégis jól bizonyítja, hogy ebben az országban azt is el lehet rontani, ami lehetetlen. Ez viszont nem azt jelenti, hogy van jogalapja a tőkeellenes retorikának jobb vagy baloldalon. Ha elvből utasítjuk el a tőke behatolását az állami szektorokba, akkor egyszerűen hülyék vagyunk. Ne harapjunk abba a kézbe, amely etetni akar minket. Csak elegánsan kérjük meg rá, hogy legközelebb mellőzze az egérszart az instant kávéból.
